Médiakutató cikk elemzés

Felszabadító Határok
(Szilágyi-Gál Mihály cikke)

            A cikk első bekezdéseiben Szilágyi-Gál Mihály a „gyűlöletbeszéd” fogalmi lényegét vizsgálja különböző interdiszciplináris kontextusokba helyezve. A 2000-es években, hazánkban először csak politikai szitokként terjed el. Ma már ide tartozik a rasszizmus, idegengyűlölet homofóbia stb. is Ma már képi, digitális és pornográf alakjai is megjelennek a világhálón főként. Európai viszonylatban nézve is egyre elterjedtebb, bár a „gyűlöletbeszéd” alkalmazóit is gyakran éri szitkozódás, így ők is „gyűlöletbeszéd” tárgyává válhatnak.
            Micheal Herz és Molnár Péter egyedülálló és nemzetközi szinten foglalják össze ezt a többszólamúságot a Content and Context of Hate Speech Rethinking Regulation and Responses(A gyűlöletbeszéd tartalma és kontextusa) című művükben. Az esszéjükben lényegi pontossággal kitérnek arra, hogyan és miért alakulhatott ki ez a fajta ellentétes társadalmi érdekkészlet. Hogy kivitelezhető az, hogy védenünk kell a szólásszabadságot és az ezeknek áldozatul esett embereket is egyszerre? Rosenfeld részletesen kitér a magyarországi helyzetre, hisz megdöbbentőnek tartja, hogy a náci Németország egykori szövetségeseként logikusan a militáns demokráciát kellene követnünk mégis teljesen ellentétesen cselekszünk. A militáns demokrácia szigorúan gyűlöletbeszéd- ellenes politikát folytat, még a mai Magyarország 1989 óta inkább a szólásszabadságot helyezi előtérbe.
            További információt ad a téma nemzetközi élvonalának nevei: Stephen Holmes jogászprofesszor, valamint Jeremy Waldron és Ronald Dworkin filozófusok.
            Míg Dworkin szerint liberálisan kell eljárni a témában, tehát csak az egyértelműen fenyegető kommunikációt szabad törvény elé vinni, addig Waldron a gyűlöletbeszéd korlátozását is a demokratikus jogállam feladatának tartja. Vitájukban a gyűlöletbeszéd-szólásszabadság témakör legnagyobb paradoxona látható. Ezeknek a beszédeknek a jogi tiltása, épp ezek megismerésében korlátozza a társadalmat. A holokauszt tagadásáról külön fejtik ki a véleményüket, hisz az már egy olyan dolog, ahol emberáldozatok lemészárlását akarják elfedni. Frederick Schauer tanulmányában a szólásszabadság alapjaihoz tér vissza. John Stuart Mill 19. századi érvelését elemezve a szólásszabadságot, mint az igazság keresésének útját értelmezi újra.
         A vallási kirekesztést, egyházellenességet külön pontban tárgyalja az esszé. Kwame Anthony Appiah szerint éles vonal húzódik az ateista irónia és a vallási uszítás között és ezt a vonalat kell felismerniük, az ebben a témában érdekelt egyéneknek. A probléma az, hogy az érintettek sok esetben ezt a határt tekintik blaszfémiának.
          A négy részre osztott antológiából („Overviews”, „Refinments and Distinctions”, „Equality and Fear”, „International Law” – Áttekintések, Árnyalatok és különbségek, Egyenlőség és félelem) itt kiderül, hogy bár a „gyűlöletbeszéd” alapjában véve jogi kérdés lenne, nem tudnak csak ez alapján döntést hozni, több szerv véleményére is szükség van az adott témában. Ebben az antológiában arra is fény derül, hogy mai kérdésekben, felvetésekben már nem szabad a régebbi jogszabályokra hivatkozni, vagy azt venni elő példaként, hisz a kommunikáció ilyen nemű fejlődése újabb változtatásokra, kialakult helyzetekre kényszeríti a mai jogi megbízottakat.
            Közismert Rosenfeld „times od stress” elmélete. Miszerint különbséget kell tenni a feszített politikai hátterű helyzetekben és a sima, nomális és békés időszakok közt, mivel az emberek stressz helyzet alatt teljesen máshogy reagálnak le egy esetleges konfliktushelyzetet.
            A szöveggyűjtemény egyetlen írója sem vonja kétségbe, hogy a világ összes országában is van „de” miután kimondják a szólásszabadságot. Még az Egyesült Államokban is, ahol különösen, egyedi módon nagy hangsúlyt fektetnek a szólásszabadságra. Például egy magánszféra viselkedhet elfogultan, de közintézmények még itt sem.
            Saját véleményem az, hogy bár mindig is törekedni fognak rá, teljes szólásszabadság sosem valósulhat meg egyik országban sem. Hisz más emberek más identitással, vallással élők között mindig is lesznek különféle nézeteltérések, amiknek sokszor hangot is adnak az emberek, viszont ezt már tekinthetjük adott esetben fenyegetésnek, vagy az emberi egyén hovatartozását, vallását, identitását támadó szándéknak. Abban az esetben valósulhatna meg csak a teljes szólásszabadság, ha az emberek eldobnák a gyűlölködést, de ez szinte kimondhatjuk, hogy lehetetlen. A törvénykezésben pedig meg kell találni azt a vékony határt, ahol a „gyűlöletbeszéd” már büntethető, hisz átlépte azt a vonalat, amit már nem szabad megengednie egy társadalomnak sem. Véleményem szerint ez a következő évtizedekben is folyamatosan felmerülő probléma lesz az emberek között. Médiai viszonylatban pedig, úgy gondolom, hogy a közszereplőknek illetve a médiában szereplő embereknek, műsoroknak kell példát mutatni és minden nemű „gyűlöletbeszéd” megengedhetetlen. Ezt különféle Médiatörvények is tiltják és gyakran a Médiatanács is vizsgál megkérdőjelezhető ügyeket, de ma már elég nagy hangsúlyt fordítanak arra, hogy odafigyeljenek a minden nemű megkülönböztetéstől.